Bemutató

2004.02.05. 
Olasz Intézet, Budapest (H). Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Kovács László 

Hangszerelés

szimfonikus zenekar (3 fl. (2. anche fl. picc.), 3 ob. (3. cor. ing.), 3 cl. (2. anche cl. picc.; 3. cl. basso anche cl. contrab.), alt sax., ten. sax., 3 fg (3. anche cfg.), 4 cor. in Fa, 3 tr. in Do, 3 trb., tb., arpa, 4 perc., archi)

Ajánlás: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának
Megrendelő: Magyar Rádió
Kotta: EMB Z. 14 424

A kéttételes darab első tétele egy nagyszabású, huszonkét hangszerre íródott Giovanni Gabrieli Sonata formáját követi végig, részint annak konkrét, vagy átalakított anyagaival, részint teljesen új anyagokkal. A minta követésén túl három szempont érdekelt Gabrieli zenéjében. Az első a harmóniaviszonyok, melyek az esetek többségében tiszta kvint relációban mozognak. Második a páros és páratlan ütemek váltakozása egy kötött arány szerint. Évezredek óta tudjuk, hogy a tiszta kvint hangköz matematikailag kifejezhető arányszáma 2:3, pontosan az az arány, ami az említett ütemváltások ritmusarányaiban is jelentkezik. Ezért váltakozik darabom I. tételében a tempó vagy a ritmus mindig 2:3 arányban, ahogy a hangmagasságcsoportok is eszerint, vagyis alapvetően kvintekben épülnek ki. A harmadik fontos szempont Gabrieli térkezelése. Az ő idejében a velencei Szt. Márk bazilika különböző pontjairól szólaltak meg a kórusok és hangszeresek, a teret teljesen betöltve. Ahogy ő a huszonkét szólamú Sonata-ban, én is öt részre osztottam a zenekart. A színpad bal oldalán helyezkednek el a legmagasabb hangú hangszerek; tőlük jobbra valamivel mélyebbek, és így tovább egészen a színpad jobb széléig, ahol a legmélyebb hangú hangszerek találhatók. Az ötfelé osztott zenekar nem csak Gabrieli öt, „kórusnak” nevezett hangszeres csoportját reprezentálja, hanem a kvinttávolságnyi regiszterben szétosztott hangteret is. Ily módon kapcsolódik össze a darab tempóbeli-, hangmagasságbeli- és térbeli-, egyben hangszínbeli szerkezete is. A teljes zenei tér betöltéséhez kapcsolódik még egy tényező, a konstans, de állandóan változó pulzáció, melyet az ütőhangszerek szórnak szét a térben. Darabom I. tétele tehát sok szempontból kommentálja Giovanni Gabrieli műveit, szorosabb-lazább kapcsolatokat kiépítve. A II. tétel viszont, mondhatni az I. tétel kommentárja. A Gabrielitől „ellesett” zeneszerzési technikák absztraktabb alkalmazása jelenik itt meg. A hangszínek és a térbeliség ezért összetettebb módon működnek, ahogy a hangmagasságok és a ritmusok is, hiszen azok teljes mértékben saját invenciómból származnak. Bár a II. tétel zenéje csak távoli rokonságban áll Gabrieli zenéjének világával, az I. tétel kommentárjainak köszönhetően ez a rokonság körvonalazódni tud.
(Horváth Balázs)